10.N és 11.N osztályok Határtalanul kirándulása a Délvidéken(2022. május 24-28.)

Szerző: settings Közzétéve:

Határtalanul kirándulásunk a COVID miatt két év késéssel, ám annál nagyobb várakozással valósult meg, és A Szecessziós Szabadka Kincsei címet viselte. Indulás előtt előkészítő órákat tartottunk, ahol Pap Gyöngyi tanárnő mesélt a tanulóknak Délvidék történelmi múltjáról, etnikai sajátosságairól, az ott élő magyarok helyzetéről. Továbbá segítségével, Trianonnal kapcsolatos ismereteinket is felelevenítettük, megvizsgálva a békeszerződés földrajzi aspektusait, következményeit, a határok által teremtett gazdasági, társadalmi viszonyokat. Ácsné Andrea tanárnő Szabadka két híres szülöttéről, Kosztolányi Dezsőről és Csáth Gézáról, valamint a verseci kötődésű Herczeg Ferencről tartott rendhagyó irodalomórát. Jómagam a szecessziós stílusirányzat rejtelmeibe vezettem be az utazni vágyókat. Március végén pedig a Magyarság Háza szervezésében a Kicsi Hang verséneklő együttes hozta közelebb hozzánk a határon túl élő magyarsággal való összetartozás érzését. Mindezen ismeretekkel felvértezve vágtunk neki a történelmi emlékhelyekben, épített örökségben és természeti kincsekben egyaránt gazdag vidék felfedezésének a 10.N és 11.N osztályok tanuló ifjúságával két munkatársam, Ács Miklósné és Tóth Máté kíséretében.

Első napunk a szecesszió bűvöletében telt. Átlépve a röszkei határt hamarosan megérkeztünk a Palicsi-tó partjára, ami mai szecessziós külsejét az 1900-as évek elején nyerte el, s a Monarchia egyik leglátogatottabb fürdőhelye lett. A promenád mentén Komor Marcell-Jakab Dezső építészpáros alkotásaiban gyönyörködve (Víztorony, díszkapu, női fürdő, Vigadó), az erdélyi fafaragás csodaszép motívumai ismerhettük fel. Itt várt bennünket fiatal idegenvezetőnk, aki helyismeretével és nyelvtudásával nagy segítségünkre volt az egész út során.

Szabadkán folytattuk a szecesszió magyaros változatának tanulmányozását a Komor-Jakab tervezte épületek megtekintésével. Egyik ezek közül a város jelképe és meghatározó épülete, a Városháza, amelynek dísztermébe a Zsolnay-domborművekkel díszített főlépcsőházon keresztül jutottunk.

A nagyterembe érve, egy helyi idegenvezető mutatta be – többek között- a magyar királyokat, történelmi személyeket ábrázoló üvegablakokat, melyeket Róth Miksa üvegfestő készített. A Zsolnay-kerámia még visszaköszönt az épület kétszínű cserepein és az előtte álló monumentális Kék szökőkúton is.

A másik emblematikus alkotásuk a Zsinagóga, amely Európában egyedülállóan képviseli ezt a stílust; a szecessziós gondolkodás láthatóan áthatja minden részletét.

Egy harmadik épületüket is megcsodáltuk, ami eredetileg banknak, étteremnek és lakásoknak adott otthont. A bank szimbólumait, így a kaptárt és a szorgosságot jelképező mókusfigurákat örömmel keresgéltük a palotán; megtalálásukat sikerként könyveltük el.

A szecessziós stílus még egy híres építészének, Raichle J. Ferencnek az otthonával is megismerkedtünk, amit a szabadkaiak csak Cifra palota névvel illetnek. Itt is a magyaros motívumvilág és a Zsolnay-kerámia dominál.

Raichle nevéhez fűződik a Városi Gimnázium tervezése, ahová Kosztolányi Dezső is járt iskolába. Az ő édesapja, Kosztolányi Árpád, éveken keresztül tanított itt, és 1901 és 1919 között igazgatója volt. A gimnázium melletti kis téren két Kosztolányi szobor is áll, ahol egyik diákunk, Hulik Hanna elszavalta a költő egyik megható versét: Akarsz-e játszani? címmel.

Szavalatról készült videó megtekintése

Mielőtt búcsút intettünk volna Szabadkának, megkoszorúztuk Mátyás királyunknak 2018-ban felállított szobrát.

Következő állomásunk Tóthfalu volt, ahol Faragó Zoltán honismereti vezető kalauzolt minket. A 750 fős, színtiszta magyar település az élni akaró vidék példaképének számít. A falu Tóth József földbirtokosról kapta a nevét, aki felosztotta birtokait a földnélküli magyarok között, iskolát és templomot épített nekik a múlt század elején. A templomkertben láttuk a Délvidék legnagyobb Turulmadaras emlékművét, a falu mártír papjának, Szabó Dénesnek a szobrát, valamint Rákóczi Ferenc lovas szobrát.

Van a falunak saját iskolája és futball akadémiája. Közadakozásból, helyi emberek munkájával és nemzetközi építőtáborok segítségével folyamatosan épül a mini Délvidék. A projekt lényege a Duna folyó méretarányos megjelenítése Bezdántól Kladovóig. 12 épület makettje már elkészült, 12 van még tervben. Itt előzetes képet kaptunk a további napok nevezetességeiről, hiszen kicsiben láttuk például Nándorfehérvárt, a péterváradi fordított órát, Zimonyt és Szendrő várát.

Honismereti vezetőnk olyan szívvel-lélekkel beszélt a szülőföldön való megmaradás fontosságáról, a magyarság összetartozásáról, hogy ez egy életre szóló útmutatással ért fel mindannyiunk számára.

A Zentán töltött éjszakánk után másnap ebben a városban térképeztük fel a szecessziós emlékeket. Első utunk a Városházára vezetett, ami egy kései remekműve a stílusnak.

Zentán további két másik épület része az irányzatnak, a Royal szálló, amely a müncheni szecesszió eleganciáját mutatja meg a homlokzatot díszítő babérlevél-koszorúkkal és girlandokkal, míg a magyaros vonal remekműve a Lajta Béla tervezte tűzoltó laktanya.

A városháza tornyában található a Zentai csata emlékkilátás, amely a Savoyai Jenő vezette európai keresztény seregek törökök felett aratott győzelmét ábrázolja, az 1697. szeptember 11-én lezajlott ütközetben. Az 50 m magas toronyból gyönyörködtünk a Tisza-parti város panorámájában.

Rövid szabadidő után, utunk a beodrai Žeravica múzeumba vezetett, ahol rengeteg, a régi Jugoszlávia területén valaha üzemben lévő mezőgazdasági gépet és régi eszközöket állítottak ki az intézmény alapítói. A múzeumot a hetvenes években hozta létre Milivoj Žeravica, aki apja egykori traktorának egyik példányát próbálta felkutatni. Mára több mint 160 traktor és 10 gőzgép található a múzeum 1000 négyzetméteres területet elfoglaló csarnokában és annak udvarában is. A hangár oldalát körülölelő erkélyszerű emeleti részen mintegy 40 régi vagy elfeledett mesterség használati tárgyait állították ki. A hangár másik részlegében 20 oldtimer, számos motor, régi kerékpár, kamion, babakocsi, rádiókészülék, óra, írógép, játék kapott helyet. Mindegyikünk megtalálta az őt különösen érdeklő területet, és nagyon sok valódi ritkaságra, kincsre bukkantunk.

A Tiszát átlépve megérkeztünk a Bánátban fekvő Törökbecsére, ahol a helyi temetőben megkoszorúztuk az 1848-as szabadságharc emlékművet, a Hungária szobrot, amely a települést védő honvédek nyughelyét jelöli. Az emlékmű egy Magyarországot jelképező nőalakot ábrázol. Délvidéken ez az egyetlen 1848/49-es szobor, melyet az első világháború után nem romboltak le.

Koszorúzásról készült videó megtekintése

Az Assisi Szent-Klára templom kertjében szintén elhelyeztük a megemlékezés koszorúját az egyik aradi vértanú, gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok mellszobránál, aki felesége révén lett törökbecsei nagybirtokos.

Koszorúzásról készült videó megtekintése

A templomtól néhány lépésre, a kék színű általános iskolán is a szecesszió stílusjegyeit fedeztük fel. Fantasztikusan szép a Tisza-parti sétány, amelynek közelében betértünk a helyi kultúrközpontba.

Ott megtekintettük Becse várának makettjét, az aracsi pusztatemplomot bemutató kiállítási tárgyakat, illetve az 1996 óta működő Akvarell Akadémia nyári alkotótáboraiban született vízfestmények színe-javát. A kultúrközpont munkatársa sokat mesélt az alkotótáborokról, a művészekről és magáról az akvarell technikáról is.

Visszatérve Bácskába, a Tisza jobb partjára, Óbecsén felkerestük a Than fivérek – Mór és Károly – egykori házát, ami ma emlékház. Than Mór híres festő volt, míg Károly Károly a hazai köz- és felsőfokú kémiaoktatás kiemelkedő alakja. A falakon Than Mór festette történelmi képek, portrék és oltárképek reprodukciói láthatók, míg a termekben 28 tudományos interaktív játék – eszköz állt rendelkezésünkre, hogy kipróbálhassuk őket. Valamennyi látványosan és játékosan mutat be különböző fizikai jelenségeket és természeti törvényszerűségeket. A legnagyobb népszerűségnek a tükörírás, a lebegő labda, Leonardo hídja, Newton bölcsője, a (c)síktükör és a golyószörf örvendtek körünkben.

A második nap zárásaként felkerestük a városnál a Tiszába ömlő Duna-Tisza-Duna, közismertebb nevén a Ferenc-csatornát. Itt épült a még ma is álló műszaki különlegesség, a vízszabályozó zsilip, amelynek tervezésében A. Gustave Eiffel is részt vett. Ez volt Európában az első elektromos árammal működő, vaskonstrukciós hajóátemelő zsilip.

Zentai szállásunkra való visszatérésünk után alkalmam nyílt a helyi Petőfi Sándor Általános Iskolának átadni azt a könyvcsomagot, ami szülői adakozásból és iskolai könyvtárunk adományából tevődött össze, nagy örömet okozva ezzel az ott tanuló diákoknak.

Harmadik napunkon Szerbia két legnépesebb városába vettük az irányt, Újvidékre és Belgrádba. Újvidék a Vajdaság Autonóm tartomány fővárosa, Bácska és Szerémség határán. A város fekvése hasonlít Budapestre. A Duna egyik oldalán a régi rész Pétervárad, míg a másik oldalon az új város terül el.

Pétervárad első írásos említése 1237-ből maradt fenn. Az itt álló egyszerű kis palánkvár birtokosa Péter bán, egyben a névadó is, akit Gertrúd királyné meggyilkolása miatt végeztetett ki II. András. Az osztrákok 1692-ben kezdték építeni a mai is látható erődítményt, az építkezés csak 1780-ban fejeződött be. Ez a XVIII. századi osztrák várépítészet legnagyobb és legépebben megmaradt alkotása. A vár szimbóluma az Óratorony, vagy másik nevén fordított óra. Utóbbi elnevezését annak köszönheti, hogy a nagymutató mutatja az órákat, míg a kisebb a perceket. Egyrészt azért építették így, hogy a dunai hajósok messzebbről jobban lássák a nagymutatót, mivel akkoriban még nem volt nekik olyan sietős a dolguk, hogy percre pontosan tudják az időt, másrészt a vár őrségét egész órákban cserélték, így a percek kevésbé voltak fontosak.

Miután az óra melletti teraszról megcsodáltuk a kanyargó Dunát, az azon átívelő hidakat és Újvidék házrengetegét, a lábunk alatt 16 km hosszan húzódó kazamata rendszerbe ereszkedtünk alá, ahol Rózsa Sándor is raboskodott. A földalatti járatokban több tízezer katonát lehetett állomásoztatni, és egy rövidebb szakasz bejárása során sok érdekességet megtudtunk a múltban ott folyó életről és harcokról a vár idegenvezetőjétől. Újra találkoztunk Savoyai Jenő nevével, aki 1716-ban itt is meghátrálásra kényszerítette a Délvidékre betörő török csapatokat.

A nap második felét tanulmányainkból mindannyiunk számára ismert Nándorfehérváron töltöttük, egy lebilincselő stílusban mesélő idegenvezető társaságában. Felemelő érzés volt a Hunyadi János és Kapisztrán János lába által is koptatott köveken járni, elhelyezni koszorúnkat történelmünk egyik leghíresebb csatájának emlékkövénél, és imádkozni az itt elesett hősökért, akik 1456-ban a többszörös török túlerőt legyőzve megmentették Magyarországot és a keresztény Európát.

Koszorúzásról készült videó megtekintése

Szállásunk egy nagyon érdekes helyen volt, egy római kori archeológiai park tőszomszédságában, ahol azt a kort idéző, de újonnan épített fa barakkokban voltunk elhelyezve ötösével, emeletes ágyas szobákban, saját fürdőszobával.

Negyedik napunk kezdetén még Hunyadi János nyomában jártunk. Ellátogattunk Szendrő várába, amit Brankovics György szerb despota 1428 és 1430 között építtetett a középkori szerb birodalom északi határán, Nándorfehérvár pótlására. Ez a Kárpát-medence egyik legnagyobb erődítménye. Belső Várból és Külső Várból áll, a külső vár falain 21 bástya található. 1448-ban Hunyadi János az albán Szkander béggel szövetkezve támadt a Balkánon a törökre, ám miután Brankovics György elárulta Hunyadi tervét, így ő – még a bég csapataival való egyesülés előtt- vereséget szenvedett a II. rigómezei csatában. A csatát követően Brankovics itt tartotta fogva Hunyadi Jánost, akit 100 ezer arany ellenében engedett útjára, majd a túszként visszatartott Hunyadi Lászlót pedig a magyar hadak ellene történő vonulása után tett csak szabaddá. 1494-ben, a vár ostrománál halt hősi halált Kinizsi Pál.

Következő állomásunkon, a verseci Várhegyen felmásztunk a Zsigmond-toronyhoz, amely Luxemburgi Zsigmond kezdeményezte, török fenyegetés miatti, várépítési hullám legidőtállóbb építménye; 1427 óta vigyázza a környéket. Ez a város szintén Savoyai Jenő hadjáratának köszönheti a török uralom alóli felszabadulását.

Versec központjában megnéztük Vajdaság legnagyobb templomát, ami kísértetiesen hasonlít a budai Mátyás templomra. A Szent Gellért templom tervezésére Schulek Frigyest, a neogótika elsőszámú hazai mesterét kérték fel.

A másik érdekesség a templom közelében található piros-fehér díszes ház, ami Herceg Ferenc író szülőháza. Több regénye témáját a régió történetei ihlették (Hét sváb, Pogányok, Gyurkovics fiúk).

Eleméren a falu egykori birtokosának, az örmény származású Kiss Ernőnek, aradi vértanúnak a mellszobrát koszorúztuk meg, amely a Szent Ágoston római katolikus templom udvarán áll. 1872 óta a tábornok testének nyughelye a templom kriptája, korábban az aradi temetőben, majd Katalinfalván volt eltemetve. A család kastélyát a II. világháború után földig rombolták, a kriptát többször feldúlták, a templomot is megrongálták, és 1951-ben újra kellett szentelni. Nemrég a magyar kormány támogatásával felújították.

Utolsó éjszakánkat a már említett Óbecsén töltöttük, ahol az artézi vizes medencében önfeledt fürdőzéssel lazítottuk ki elfáradt izmainkat.

Hazaindulás előtt a diákok még egy 13+1 kérdésből álló kvízt is kitöltöttek 4-5 fős csapatokat alkotva a reggelizés után, amelynek segítségével közösen idéztük fel az általunk megtett út fontos állomásait, és rendszereztük emlékeinket.  Majd két csoportban egy-egy órát hajóztunk a Tiszán Magyarkanizsánál, miközben kapitányunk tudományos igényességgel mesélt a tiszavirágzásról, és fehér kócsagok repkedtek körülöttünk.  A Tisza állat-és növényvilága, a természet harmóniája mindannyiunkat elbűvölt,  egészen megfeledkeztünk a szemerkélő esőről is.

Utolsó programpontunk teljesítését követően, elbúcsúztunk kedves idegenvezetőnktől – akivel sokan kötöttek barátságot, és aki hitelesen képviselte előttünk a határon kívül rekedt, kisebbségbe szorult magyarság nem egyszerű helyzetét, amint erről őszintén mesélt is nekünk – és buszba szálltunk, hogy profizmusát folytonosan bizonyító sofőrünk mielőbb hazarepítsen minket.

Útközben nemcsak a rengeteg élmény kavargott bennünk, hanem annak felismerése is, hogy mi, az “anyaországbeliek” milyen kényelmes helyzetben vagyunk – szinte alig fordítunk figyelmet magyarságunk ápolására, hagyományaink tiszteletére – míg a határainkon túl élők állandó küzdelmet folytatnak identitásuk megőrzéséért, az asszimiláció elkerüléséért. Szerencsére, a jelenlegi kormány – például a Határtalanul projekttel és más programokkal, állandó támogatásokkal – nem hagyja magukra őket ezen harcukban.

A látottak/hallottak feldolgozása még folyamatban van, de lelkiekben már sokan egy következő, határon túli utazásról, egy újabb magyar diaszpóra felfedezéséről gondolkodnak…

Botosné Mészáros Krisztina
Projektvezető

Kategóriák: Egyéb kategória