Ballagás - Búcsúzik a 8. osztály

„bármiről szólsz,
a magvak hangján szólj,
a magvak reményét mond…” 
 
Tisztelt Igazgató Úr, kedves Orsolyita Nővérek,  Osztályfőnökünk, Tanáraink, Tanítóink, 
kedves Szüleink, Szeretteink, és Diáktársaink!

A fenti sorok Tamás Menyhért: Túltevés nélkül című verséből valók.
A magvak hangja szerény, hálás, reménykedő és bizalommal teli. Nincs benne semmi a célba érkezettség elégedett gőgjéből, hiszen még csak a növekedés küszöbén áll, ám ami lehetőségként bele van sűrítve, beláthatatlan… Mikor társaim nevében elbúcsúzom az iskolától, a mi iskolánktól, ez a hang tűnik a legmegfelelőbbnek. Mintegy nyolc éve annak, hogy azon az első szeptemberen, kicsit szorongva először átléptük az iskola küszöbét. Iskolások lettünk… Megtanultunk írni, olvasni, számolni, mind több tudományba nyerhettünk betekintést, s a világ tágult a szemünkben. Aztán több lett a feladat, és egyre szűkösebbnek éreztük körülöttünk az iskolai életet. Nem értettük, és valljuk be ma sem értjük még egészen, mire jó körülöttünk a sok korlát és előírás. Abban viszont mindig biztosak lehettünk, hogy itt szeretnek minket. Leginkább ezért a szeretetért vagyunk hálásak.

A mi osztályunk két egykori hatodikos csoportból alakult. Szinte az első pillanattól úgy éreztük, mi így vagyunk egy osztály. Ma már sokkal többet jelent számunkra ez a közösség. Itt találtunk barátokra, akik nélkül már el sem tudnánk képzelni az életünket. A sok közös munka és program összekovácsolt minket. Sok szép emléket őrzünk. Jól esik visszaemlékeznünk a hajókázós kirándulásokra, a pizzázásra Boldogasszonyban, na és a sok bobozásra a Dunántúl különböző pályáin. Felejthetetlenek voltak a farsangok, különösen az, amikor egy teljesen reményvesztett pillanat után, végül sikerült elhoznunk az első díjat. Az utolsó farsangra talán még büszkébbek vagyunk. Megtapasztalhattuk, hogy összefogással a nehéz helyzeteken is úrrá tudunk lenni s hogy a kemény munka és szolgálat, mennyi örömmel járhat. Emlékszünk, mikor egy évvel ezelőtt mi díszítettük az akkori nyolcadikosok termét. A mai nap akkor beláthatatlanul távolinak tűnt. És íme, most itt van. Nagyon vártuk, azt hittük, tudjuk milyen lesz. Nem olyan… Egy kicsit boldogabb. Egy kicsit szomorúbb… Az utolsó napokban éreztük igazán, hogy mennyire jó volt itt nekünk. Itthon voltunk…

Elbúcsúzunk. Sok mindent viszünk magunkkal. Visszük az arcokat, a mosolyokat, a szavakat, gesztusokat, intéseket, tanításokat. Tudjuk, hogy még nem nagyon látszik rajtunk, de visszük magunkban. Minden jó és igaz, nyomot hagyott. Ott van bennünk, és irányt mutat. Mert ha jól gondozzák, az egészen kicsiny növény is tudja, merre van a fent és a lent, és előbb-utóbb azt is meg kell találnia, merre van a Fény.

Zselyi-Oláh Viktória
8.a osztály
 
Kategória: