Drezdai élmények

2011 nyarán a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a drezdai ICE közreműködése által egy 8 diákból és két kísérőből álló csapat vághatott neki egy tíz napos kalandnak. A háttérmunkát, a felkészülést és a tolmácsolást az út során Hoffmann Anikó tanárnővel együtt végeztük.

Utunkra hivatalosan csak július 20-án indultunk, de már jó három héttel a nagy nap előtt megkezdtük a felkészülést, hogy lelkileg és szellemileg fittek és frissek lehessünk azon a tíz napos programon, amit a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és az ICE közösen szervezett fiataljaink, a győri Prohászka Ottokár Orsolyita Közoktatási Központ nyolc diákja számára.

Jó szívvel emlékszem vissza azokra az izgalmas és nem ritkán humoros órákra, amelyeket egy panellakás 3. emeletén, egy kicsiny szobában töltöttünk, miközben felfedeztük történelmünk, jogrendszerünk és alkotmányunk részleteit, valamint ízlelgettük a mindennapi életben elengedhetetlenül fontos német szavak és kifejezések kiejtését, használatát. Kísérőkét és tolmácsként úgy gondoltam, célravezető, ha ezek a 15 éves lányok mélyebb betekintést nyernek a Muskovszky Judit és Benedikt Kroll szervezők által meghatározott témába. Törekvésemben és későbbi munkámban is óriási segítséget jelentett kolléganőm, Hoffmann Anikó munkája. A szeminárium célja és feladata az volt, hogy három ország fiataljai tanuljanak egymástól, ismerjék meg egymás rövid távú történelmi múltját, jogrendszerét, és emberi jogokhoz való viszonyát.

Összesen tizenegyen vágtunk neki a hosszú útnak. Segítőnk és kísérőnk a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa, Bábiczki Péter sokat tett azért, hogy az út során és a következő tíz napban minden simán menjen.

Egy tizenhat órás vonatút közelebb hozza egymáshoz a csapattagokat. Nálunk sem volt ez másképp, főleg, hogy a minket húzó mozdony már Pest alatt elromlott, és hogy a légkondicionáló teljesen megzavarodott. De mindenkinek a tarsolyában volt számos élmény és vicces történet, amit feltétlenül meg kellett osztania a többiekkel, csak azért, hogy könnyebben teljenek az amúgy örökkévalóságnak tűnő percek, útban Drezda felé. 23 órakor végre elértünk a szállásra. Csodásnak találtuk a helyet, s mindenki kényelmesen berendezkedett abban a szobában, ami a szeminárium idejére otthonául szolgált.

Az elkövetkezendő három napban, nagyon sok ötletes játékon keresztül ismerkedtünk a többi résztvevővel, akik Lengyelországból (18 fő) és Németország (10 fő) különböző szövetségi államaiból érkeztek. A fonalból készült pókháló fényt derített arra, kinek mi a hobbija, kedvenc könyve. Ki-ki megmutathatta, milyen ügyesen tud kosarazni, röplabdázni, vagy épp csak fél lábon ugrálni. Ismerkedtünk egymás nyelvével, kedvenc játékaival, dalaival. Mi, lengyel és magyar kísérők, hosszas és tanulságos eszmecseréket folytattunk országaink politikai, gazdasági és foglalkoztatás-ügyi kérdéseiről. A fiatalok remek filmeket forgattak, ügyességi feladatokat oldottak meg, vagy épp jeleneteket terveztek az emberi jogok kapcsán. Természeten mindezt vegyes nyelvű csoportokban tették, és a kezdeti nehézségek ellenére nagyon jól megértették egymást.

A sok móka mellett természetesen nagy figyelemmel és érdeklődéssel hallgattuk a véleményszabadsággal és az egyes országok közelmúltjával kapcsolatos előadásokat. Izgalmas vitákat folytattunk többek között a Magyarországon lezajlott választásokról, és az új médiatörvényről, a lengyel u.n. Narancssárga Törpék mozgalmáról, de szóba kerültek a drezdai tartózkodásunk alatt történt sajnálatos oslói események is. A lipcsei Történeti Múzeumban és a drezdai Stasi levéltárban elénk tárták a DDR történelmét és az elmúlt politikai rendszer emberi jogokat sértő gyakorlatát. Nagyon felkavaró volt, amikor idős emberek meséltek nekünk arról, milyen volt az élet a koncentrációs táborban. Diákjaink számára ekkor vált érthetővé, amit annyi éven keresztül csak leírt szóként, ködbe vesző múltként értékeltek.

A szólásszabadság fontosságának megértésében hasznosnak találtam az egyik helyi, független rádióban tett látogatást. Nagy élmény volt, hogy élőben leadták azt a születésnapi dalt, amit közösen énekeltünk magyarul, mert az adó fennállásának 18. évfordulója pont a mi látogatásunk napjára esett. Bejárhattuk a lipcsei MDR tévéstúdiót is. Megnézhettük, hogyan készülnek az adások, híradót forgathattunk, és Lipcse panorámájában gyönyörködhettük tizenhárom emelet magasságban.

Természetesen a sűrű programban a kirándulásnak és a városnézésnek is jutott hely. Sétálhattunk Drezda és Lipcse utcáin, megcsodálhattuk többek között a híres drezdai belvárost, a Semperopert és a Zwingert, valamint a lipcsei Szent Tamás templomot és a városházát. Örömünket beárnyékolta, hogy néhány társunk nem jöhetett velünk Lipcsébe, mert egy kisebb lábsérülés okán orvoshoz kellett fordulniuk. Hálával gondolunk az ICE munkatársaira, akik mellettünk álltak ebben a cseppet sem könnyű helyzetben, és minden rendelkezésükre álló eszközzel segítettek bennünket, nemcsak az orvosi ellátás, de az ügyintézés kapcsán is.

Nagyon gyorsan elrepült az idő, és két pillanat múlva már készülődnünk kellett a hazaútra. A búcsúesten minden nemzet kitett magáért, finom ételekkel és izgalmas játékokkal örvendeztettük meg egymást. Másnap a korai indulásunk ellenére sokan felkeltek, hogy elköszönhessenek tőlünk.

A szeminárium egy kérdőív kitöltésével zárult, ahol tanácsot kértek a résztvevőkről a sikeresebb folytatás érdekében. Jómagam egyetlen megjegyzéssel éltem. Úgy gondolom, a kirándulások időpontjai túl közel voltak egymáshoz, így a városnézések végére ugyan jókedvűek, de nagyon elcsigázottak voltunk, ami némiképp hátráltatta az azt követő napok érdemi munkáját. Viszont azt is ki kell emelnem, hogy a szervezők, kísérők és tolmácsok közötti kommunikáció és a felmerülő problémák megoldásának menete szinte zavartalan volt.

Jó érzés volt látni, hogy megérte a felkészülés és a rengeteg előkészület. A lányok sokszor szóltak hozzá a vitákhoz, és fél szavakból is világosan értették, éppen mi a teendőjük. Alapvetően nagyon aktívak és nyitottak voltak mind a témákat, mind pedig a társaikat illetően. Egészen megújulva, felnőttebben, egy biztosabb nyelvtudás birtokában tértek haza. Rengeteg új barátot szereztek, akikkel azóta is folyamatosan leveleznek, beszélgetnek.

Hálásak vagyunk ezért a lehetőségért, köszönjük mindazok munkáját, akik lehetővé tették, hogy eljuthassunk erre a programra. Kívánunk nekik további eredményes munkát!

Fekete Katalin
kísérő, tolmács