Hogy látva lássanak - Horváth István kiállítása

Egy kiállítás megnyitóján vagyunk együtt. Valahol minden alkotó ember tudja, hogy az alkotás együtt jár a meg nem értettség árvaságával, a szellemi otthontalansággal, a tragikus elhagyatottsággal. Egy művész átokvertnek érezheti magát, mert érzékenységével, lelkének finom rezdülésével kiemelkedik kicsinyes, szürke, mindennapi környezetéből. De a környezetért, a közösségért alkot. Ezért szeretné megérttetni: alkotásának értéke csupán önmagában és önmagával mérhető. S minél inkább tudatosodik benne kivívott alkotói szerepe, egyedülvalósága, annál fájdalmasabban szól, ha egyáltalán szól az alkotói harc, a vívódás nélkül döntéseket hozó emberekről. Persze lehet ezt az elkülönülés arisztokratikus gőgjeként értékelni, de felesleges félreértéshez jutnánk. Az önbecsülés, még nem gőg. Ha valaki tudatában van értékeinek, kutya kötelessége azt védeni. Nem feledve, hogy minden ember érték. Minden ember - bár társas lény - titkokat hordozó öntörvényű világ. Azt azonban érezni kell, hogy mások elszigetelt magánya nem tudja enyhíteni tragikus árvaságunkat. Ezért hangzanak el oly gyakran halk sóhajként a mohó szeretetvágy óhajtó mondatai.

„Minden ember nagy, közölni való titkokkal érkezik, s nem mindenki lelheti meg magát és a szavát”  - írta Ady Félelem és írás című vallomásában. Aki meglelte hangját, annak mások számára is hozzáférhetővé kell tennie. Ezért készültek el a képek. Egy művész önnön szellemi erejét azért mozgósítja, hogy létre jöjjön a mű, hiszen a másik emberrel a vers szerint csak az "ének" – kel, itt most a kiállításon a képekkel teremtheti meg a kommunikációs kapcsolatot, de ha erre nincs szükség, értelmetlenné válik az alkotó "önkínzása". Egy kiállítás megnyitóján a művész már nem tud mit tenni, kész a mű, a képek a falakon. Már csak a befogadón, a nézőn múlik, hogy hajlandó-e, képes - e ismereteit, tapasztalatait mozgósítani a műalkotás megfejtéséért?! Azt is érezzük, hogy a megértés, a siker elmaradásáért az néző kényelmetlensége, felkészületlensége is felelős, pedig az alkotó sóvárogja a megértést, hogy "látva lássák", ahogy ez a figura etimologica oly pontosan fogalmazza. Értve értsenek, szándékainknak megfelelően közelítsenek hozzánk. Talán ez egyik legnagyobb vágyunk.  A vers senki szavára, a záró sor valakié kifejezése rímel. Ez sokunk vágya. Ne érezzük feleslegesnek munkánkat, ne érezzük, hogy senkinek nem kell, amit csinálunk, hanem legyen végre valakié.
 
Horváth István képei helyszínekhez kötődnek, nem fikciók, nem kitalált helyek. Atyai gondossággal őrködik a teremtett táj örökítésén. Művei a születés élményét nyújtják. Találkoztatják a teremtményt a Teremtővel. Tudja, ezt csak felelősséggel lehet. Képei sokáig születnek, évekig készülnek, érlelődnek. Impresszióiból nem lesz impresszionista kép, lírai expresszivitással készülnek a látvány erejére bízva a mondandót. Nem harsogni akar. Sok-sokévi élmény, tudás belső látomásokon keresztül válik láthatóvá. Ha át is költ valamit, karakteresen ábrázol. A rész az egész része marad. Nála a Kisalföld a Kisalföld; a tengerpart, tengerpart; a Székelyföld, Székelyföld. Mérnök emberként tudja, a festészetben is dönteni kell. Képei nem borulnak fel, koncepciójuk, rendszerük, szerkezetük van, melyet a művész belső látása színez. A szakmai rend, a matematika, a természettudomány nem sérülhet, hiszen az Isten teremtette világ természettörvényeiből ered. Ez szerkeszti a látványt. Gyakran az erővonalak mentén, a szél segítségével. Föl kell szállni, fel kell emelkedni, hogy a tudás és szépség, a táj ötvözetéből szülessen az alkotás. Így képein él az élet, tüdeje van a tájnak, lélegzik a kép. A sokszor megjelenő mélységek és magasságok, ellentétes dimenziók, a völgyekben, nyergekben ülő köd a jó és rossz harcára figyelnek fel, a homályosan látás realitására. Bátor harc ez a homállyal, a ködben való bizalmas megmerítkezés hite, a férfivé érés bölcsessége. Így méltán emelkedhetnek akvarelljei a táblaképek magasságába, válhatnak alkotásai egy-egy vidék karakterét megszentelő oltárképekké.

Jakab Gábor