Keresztút

Hamvazószerdán áldotta meg Pápai Lajos püspök atya iskolánk diákkápolnájának új keresztútját. Horváth István Munkácsy-díjas képzõmûvész alkotását Lukácsi Zoltán atya gondolataival gazdagítva mutatjuk be.

Már a régi keresztényekben is elevenen élt a vágy, hogy Jézus szenvedésének történelmi helyén járják végig passiójának állomásait. Ám a nagy távolság, a háborúk, az anyagi nehézségek és más okok miatt ezt csak kevesen tehették meg, s tehetik meg ma is. Mégis szeretnénk érzékeinkkel, szívünkkel ráhangolódni Krisztus emberi gyötrelmeire. Mert nincs igazuk azoknak, akik a vallást csak racionálisan, érzelmektől mentesen, elméletben akarják gyakorolni. Szeretni nem lehet csak elméletben, azonosulni a másikkal nem lehet virtuálisan. Szükséges a külső, tettekben megnyilvánuló megvallás. Ezért készít a keresztény ember évszázadok óta keresztutakat, s járja végig azokat, így téve jelenvalóvá és élővé a maga számára egy időben és térben oly távoli eseményt. Mert Jézus kínszenvedése és kereszthalála nem pusztán régmúlt történelmi tény, hanem ma is élő valóság, hiszen „időről időre átvérzi a történelem szövetét” (Pilinszky). Hiába tagadják, próbálják elfedni, jelen van a világban, áldozata folyamatosan történik az emberiség történelmében és a saját életünkben. Ezért a keresztútra nemcsak emlékezünk, hanem átélve azt magunk is bekapcsolódunk Jézus örök misztériumaiba.

Ebben segít bennünket Horváth István újonnan elkészült alkotása. A művész arcok és kezek ábrázolásával ragadja meg a passió egyes állomásait. Jézus mélyre ható tekintete, szenvedésben szépült emberarca, amely a megdicsőülés beteljesedése felé tekint, majd a megdicsőülésben, az Atya szemlélésében behunyja földi szemét; Mária gyötrelemben is hitét sugárzó tekintete; Veronika és a síró asszonyok arca; a ruhát letépő durva emberkéz; Mária halott gyermekét tartó gyöngéd karja; a sírban nyugvó Krisztus kendővel letakart feje – mind egy-egy elmélkedés. Horváth István lírai realizmusban megfogalmazott, átgondolt, kipróbált, elmélkedése; a keresztet Jézussal Cirenei Simonként együtthordozó szeretetéből fakadó compassiója. Előbb-utóbb mindenkinek el kell készítenie a maga keresztútját. Hiteles passiót csak az alkothat, aki azonosulni tud a Fájdalmak Férfiával, aki maga is tudja, mi a szenvedés. Aki nemcsak a test, hanem a lélek anatómiáját is ismeri. Nem elég a technikai tudás, kell az érteni tudás is, az alázat, az élet és halál titkainak bölcs leszüremkedése. Tudatos felvállalása a szenvedésnek, amely nélkül nincs megdicsőülés, tudatos felvállalása a halálnak, amely fájdalommal vajúdik bennünket az életre.

Horváth István évek óta türelemmel várta, hogy elhatározása megérjen az alkotásra. A keresztút egy művész életében szükségszerűen összegzés, mint ahogy Jézus passiójában is ott van – mintegy sűrítve –, egész földi élete. Mindenki úgy szenved és úgy hal meg, ahogy élt. Mindenki úgy alkot képet a szenvedésről, ahogy él. Horváth István minden mesterségbeli tudása, és a teljesség felé haladó élete van ott az õ Jézusának keresztútjában, s az õ Jézusa most már mindannyiunké, és mindnyájunknak ugyanazt tanítja: hogy a kereszt lesújt és fölemel, összetör és megtisztít. S aki olyan szeretettel tudja magához ölelni keresztjét, mint Horváth István Jézusa, azt a Mennyei Atya is magához öleli az Ő végtelen szeretetében.

Lukácsi Zoltán atya