A Nagyhét liturgiája

Virágvasárnappal kezdetét vette a nagyhét, amikor Jézus Krisztus szenvedésére, kereszthalálára és feltámadására emlékezünk. Az Egyház liturgiája igyekszik elénk állítani ezeknek a napoknak drámáját, illetve megmutatni azt a szeretetet, amivel a Megváltó viseltetett minden kor embere iránt. Clairvaux-i Szent Bernát írja: „Isten semmikor máskor nem mutatta ki úgy szeretetét, mint a megtestesülésben és a szenvedésben” (Sermones de diversis I, 233.).

Mindannyian megtapasztaljuk életünk során az egyedüllétet, a kiúttalanság érzését, a fájdalmat (akár fizikait, akár lelkit). Sokszor úgy érezhetjük, hogy szenvedésünk céltalan, értelmetlen, s végső soron egyedül vagyunk a nehézséggel, melyet – minden esetleges együttérzés ellenére is – nekünk kell cipelnünk. A nehézségekben elmerült ember szinte szeretne felkiáltani, mint Shakespeare II. Richárdja: „Szót se már vigaszról, csak hantról, férgekről, és síriratról. A por legyen papírunk s könnyel írjunk a föld roppant keblére bánatot. Jöjjenek tanúk s végrendelkezzünk, vagy mégse, mert mit hagyhatunk örökbe, földnek elígért testünkön kívül? (…) Kenyérrel élek, mint ti, éhezem, magam vagyok, kínlódom, ó, hogy is mondhatjátok még, hogy király vagyok?” (II. Richárd, III. felvonás, 2. szín).

Talán az emberi fájdalom egyik legkínzóbb tapasztalata az, amit sokan Isten csendjének hívnak. A fizikai vagy lelki fájdalom legmélyén érezhetjük néha úgy, hogy Isten is néma és siket maradt...

A nagyhét liturgiája meg akarja tanítani az embernek, hogy Megváltónktól semmilyen emberi nyomor és fájdalom nem idegen. Úgy állítja elénk Jézust, mint aki a rá váró szenvedések tudatában lépi át Jeruzsálem kapuját. Ami vele történik az nem a dolgok szerencsétlen összejátszásából adódik, s Ő nem értetlen elszenvedője az eseményeknek. Tudatosan dönt az Atya akaratának teljesítése mellett, s érzi, hogy eljött órája (vö. Jn 12,23). Vállalja a meg nem érettséget, az elárultság érzését. Szembenéz a rá váró viszontagságokkal, s kimondja a talán legnehezebb mondatot, amit ember kimondhat a szenvedés és fájdalom kapujában: „ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd” (Lk 22,42). Barátja a szeretet gesztusával, a csókkal ad jelt az elfogására, megverik, megalázzák, igazságtalanul halálra ítélik egy koncepciós perben, miközben barátai, tanítványai – akik néhány órával korábban még esküdöztek, hogy végig vele maradnak – elmenekültek. Egyedül áll az idegen hatalmat megtestesítő helytartó, Pilátus előtt. Egyedül tűri, hogy Heródes és udvara kinevesse és megalázza, s végül egyedül függ a kereszten, ahol még Isten csendjét is megtapasztalja, amikor így kiált fel: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46).

Krisztus mindezt az emberért teszi; nem a tökéletes, hibátlan emberért, hanem épp ellenkezőleg: a bűnben elbukott, lealacsonyodott, a kísértésektől gyötört és fájdalmakban összetört emberért. Graham Greene írja: „Ilyen világért szenvedett kereszthalált Krisztus – minél több rosszat látunk magunk körül, annál dicsőségesebb ez a halál: könnyű meghalni azért, ami jó vagy szép, a hazáért, a gyermekért vagy a művelődésért – a gyávákért és aljasokért azonban csak Isten tudja feláldozni magát” (Graham Greene: Hatalom és dicsőség).

Jézus Krisztus nem egyszerűen egy magasságokban trónoló, megfoghatatlan, elérhetetlen istenség, aki nem tudja elképzelni, hogy mi a fájdalom, a szenvedés, hanem épp ellenkezőleg: az Isten Fia, aki teljes mértékben egy lett velünk, vállalta a legnagyobb áldozatot is; életét adta értünk (vö. Jn 15,13). Ismét csak Szent Bernát szavait kell idéznem: „Azért öltött testet az Atyaisten Egyszülöttje, hogy szenvedése által meg tudja váltani az embert, hogy szenvedni tudjon, melyet nem tudott istenségében elszenvedni” (Sermones de diversis I, 258.).

Ugyanakkor nagyhét nem csupán a szenvedések emlékezetéről szól. Meg akarja mutatni – s erre törekszik a liturgia is a maga eszközeivel – hogy Jézus értünk vállalta a legnagyobb kínt és fájdalmat, de be akarja mutatni azt is, hogy nem a szenvedésé és halálé az utolsó szó! Nagycsütörtök éjszakájának sötétségén és elhagyatottságán, nagypéntek szenvedésén és nagyszombat csöndjén már átragyog számunkra a feltámadás fénye; Krisztus megszentelte szenvedéseinket, győzött a halálon és feltámadva megnyitotta számunkra az utat az Istenhez. A húsvét vigíliáján felhangzó örömének ujjongva hirdeti: „Áldott éj, a halál bilincsét ekkor törte szét Krisztus, és az alvilág mélyéről, mint győző tért vissza. Mert semmit sem érne földi életünk, ha a megváltás ránk nem árad. (…) Ó kimondhatatlan szeretet és jóság, hogy a szolgát megmentsed, Fiadat sem kímélted érte. (…) E szentséges éjszaka száműzi vétkünket, lemossa minden bűnünket, a bűnbánóknak ártatlan szívet ad, a szomorkodóknak vigaszt kínál”.

A nagyhét liturgiája koreográfiává silányulna, ha nem lenne mögötte szeretet, igazság és párbeszéd, melyet az Isten folytat az emberrel. Nem értjük meg ezeket a szertartásokat, míg fel nem ismerjük benne az értünk szenvedett, meghalt és feltámadt Üdvözítő személyét. Ha hittel és emberségünk teljes odaadásával válaszolunk az Úrnak, akkor felismerjük a nagyhét valós üzenetét: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

Azért imádkozom, hogy az idei nagyhéten mindannyian felismerjük Isten szeretetét és irgalmát, amellyel felénk fordul, s amivel megajándékoz minket. Remélem, hogy a szent háromnap szertartásai közelebb visznek bennünket Krisztushoz, aki betegségeinket és fájdalmainkat hordozta (vö. Iz 53,4) és aki dicsőséges örök élettel akar megajándékozni mindannyiunkat.

Minden pedagógusnak, munkatársnak, szülőnek és diáknak jó készületet és áldott húsvéti ünnepet kívánok!

Vlaj Márk
iskolalelkész